Lian lakosztálya

Néhány pillanatig még vesződök bizonyos dolgok felett, s majd csak várom, hogy történjék valami. Itt fog úgy is eldőlni, hogy mi lesz a továbbiakban. Ha pedig, ez csupán egy egyedi alkalom volt, akkor sokáig csak kérdőjel marad, hogy az elhngzottak igazak voltak-e. Hagyom, hogy lerántsom magához, ámbár most már nem maradok ott. Felé fordulok ugyan, de egy kicsit arrébb húzódom tőle.
- Micsoda? Nem, nem igazán. Miért kérdezed? - Húzom össze gyanakvóan szemeimet. Még is mire célozhatott ezzel.
- Miért, te igen? - Ha már felhozta a témát; miért is ne kérdezném meg én is ugyanezt tőle? Azért észre veszem, hogy valami megint megváltozott benne.

Nem bírtam tovább már vele egy légtérben. Mondhatni kikeltem magamból, ám úgy, hogy arra a későbbiekben sem leszek büszke. A mostani viselkedésem ellentmondónak számít a létemhez viszonyítva. Én egy szürke nemes vagyok, akinek létezése státuszt jelent, s az ehhez szükséges dolgokat el is várják tőlem. Én nem állhatnék beszélgetni holmi démonokkal, pornéppel, akik arra sem méltatnak, hogy "ember" számba vegyük őket. S most pedig még is..hosszú idő óta ismét sikerült szót váltanom egy férfival. Matthew pedig már majdnem elérte nálam, hogy különleges legyen; viszont csalódnom kellett. Miért ellett ilyen alpárin viselkedned? Miért nem tudnál a kedvemért úgy viselkedni, hogy illő legyél hozzám? Miért intézed el azt, hogy újfent kevély állapotok uralkodjanak? Ülök le a kanapéra, míg megannyi képtelen gondolat lebeg szemeim előtt. Ő az egyetlen démon, akit szívesen megszelidítenék; sőt, nemessé tenném. Sokan fogcsikorgatva kapnának az alkalmon, ő pedig úgy játszik velem, mintha az annyira vicces lenne. Legszívesebben képen törölném; ám nem érdemes bemocskolnom a kezemet. Hátra dőlve várom meg míg távozik a szobámból. Mosolyára csak dühösen pillantok rá; kit érdekel most már? Felőlem akár meg is nyomorodhat, ha így bánik velem! >.>
Eme gondolat pedig pontosan elég ahhoz, hogy észre vegyem, valami nem stimmel. Azért nem nehéz kilátni az előtérbe, s meglátni, hogy eléggé rosszul lett valamitől. Ez az Lian! De tényleg ezt akarom? Az odáig oké, hogy végre valakinek a konkrét nyomorát kívánom, de nem gondoltam volna, hogy be is válik. O_o Nézek Matt után, s csak nézem, ahogy elhagyja a lakosztályomat. Na igen, azért hallani lehet, hogy összeesik az ajtó előtt. Mély sóhajtás hagyja el ajkaimat, aztán elindulok kifelé. Akárhogyan is.. maradjunk annyiban, hogy tudom mit fogok neki mondani, ha rákérdezne. Kinyitom hát a bejárati ajtót, s majd kisétálok rajta. Egyenesen a néhány méterre levő ajtóhoz megyek, hogy bekopogjak rajta. Természetesen tudom, hogy most simán elsétáltam Matt mellett; de nem akarom, hogy újra fölényben érezze magát. Alig néhány másodperc múlva kinyitják az ajtót és megjelenik a küszöbön az idősebbik bátyám.
- Segítenél bevinni őt a kanapémra? Rosszul lett! - Szavaimra kissé össze a szemét, majd bólint egyet. Szépen kisétál egy könyvel a kezében és kinyitja azt. Suttog néhány szót, majd Matt testét néhány árnyék fogja közre; amik beviszik őt az említett helyre. Még mielőtt elmennék, visszahajolok bátyámhoz, hogy egy puszit adjak az arcára. - Köszönöm. - Tekintete megenyhül eme cselekedetemre, majd bemegyek a lakásba. A nappali kanapéjára fektett Matthez megyek, aki láthatóan nincs jól. Megforgatom szemeimet, majd letérdelek és fejemet a mellkasára hajtom.
- Ssst, nyugalom..semmi baj..valami rohamod támadt.. -Közben másik kezemmel a nyakát kezdem el simogatni.
- Kezdj el velem együtt lélegezni, nem baj, ha elsőre nem megy. - Suttogom, aztán veszek egy jó nagy levegőt és kifújom. S így mehet ez egészen addig, míg nem sikerül megnyugodnia - addig még a nyakát is simogatom persze- . De viszont, amint megvolnánk ezzel, én már is eltávolodom tőle és a kanapé előtti asztalra ülök rá.
- Amit csinálsz, az nincs jól. Látod? Még a tested is azt mondja, hogy hülye vagy. Hozok neked egy kis vizet, addig csak pihenj. - Fel is állok és kimegyek egy pohár vízért neki. Visszatérve csupán csak leteszem neki a karnyújtásnyira levő asztalra, és jó magam a kanapé egy távoli pontján foglalok helyet. Még mindig érzékenyen érint, hogy megbántott.. ugyanakkor tekintetemben némi aggódás is felfedezhető.

Csendben döntöm hátamat a kanapénak, mialatt folyvást azon kattog a fejem, hogy hogyan tovább. Most minden annyira kétséges az én szemeimben, ezt pedig nem szeretem. Biztos dolgokat akarok, még akkor is, ha fáj. Igyekszem tudomást sem venni Mattről, de ő persze megint csak kérdést tesz fel, amire muszáj válaszolnom.
- Igen, ott kellett volna; mégsem úgy döntöttem. - Érzelmektől mentesen válaszolok, hogy ne igazán lásson ebben reménysugarat. Nem is tudom, hogy minek tart ő igazán. Sóhajtok egy nagyot.
- Nem vagyunk együtt. - Megint csak egy száraz mondat, aminek a végén már megelégelem a semmit mondást. - Lett volna esélyed arra, hogy legyen társad és megszabadulj az önsanyargatásodtól, de elrontottad. Szánalmasnak és gyávának tartalak; hiszen ahhoz sincsen bátorságod, amit ilyenkor a valamire való férfiak szoktak tenni. - Tekintek magam elé igen csak mereven. Bőven volt elég időm gondolkodni az elmúlt percekben ahhoz, hogy kimondjak most már mindent.
- Most pedig bizonyára lenne kérdésed, amit már is szeretnék neked megválaszolni. Egy valamire való férfinak, akármilyen idióta problémái is vannak, ha kiszemel magának valakit azt megszerzi, kerül amibe kerül. Nem riad vissza a felkínálkozó lehetőségektől és nem hazudtolja meg saját magát, határozott és céltudatos - intelligens a maga módján, van stílusa. De te nem tartozol ehhez a csoporthoz. Néha talán el tudnám hinni, hogy igen..de az utóbbi történések alapján te nem vagy más mint egy félénk kisfiú, aki pitizik némi gondoskodásért..majd mikor megkapná már nem kell neki. - Ekkor fel ülök és töltök magamnak egy whiskeyt, majd még egyet és még egyet. Három pohárral húzok le, amitől pedig bizony megint a földön kell ülnöm.
- Holnap az iskola kapujában elválnak útjaink. Nem érdekel a játékod, sem pedig a diadém; tarsd meg. Ha van egy kis eszed eladod az igazgatónak, aki egy vagyont fizetne neked érte. Egy csapásra meggazdagodhatsz és kialakíthatsz magadnak egy lakást. Akkor legalább végleg egyedül maradhatsz egy sarokban ülve. - Ekkor egy újabb pohárral megiszok, és lassan konstatálom a tényt, hogy el fog fogyni az ital. Még az utolsót is lehúzom, majd a bárszekrény felé nézek, de nem hiszem, hogy képes lennék mozdulni.

/1:0 ide /

Mélyről jövő könnyek lepik el lassacskán arcomat. Nem hiszem el, hogy bele kellett mennem ilyen ostobaságba. Egyszer próbáltam kimutatni valakinek azt a bennem rejlő érzelmességet, s el is buktam benne. Valahogyan, de vissza kell találnom a porcellánbaba stílushoz, ami a felszínemet adja. Vissza kell térnem a gyökereimhez, hogy visszazökkenhessek az eredeti ösvényre. Újra vissza kell szereznem az elmém felett az irányítást, ámbár az alkohol kesernyés hatása most ezt nem biztosítja a számomra. A világot most másképpen látom és érzékelem egyaránt. Minden, amit teszek végtelenül egyszerűnek és könnyűnek tűnik, bár most leginkább nem az. Furcsa hatással van rám az ital, s mire észbe kapok, már Matt közeldésére lehetek figyelmet. Az első érintése bizsergetni kezdi bőrömet, majd a hirtelen érintő őszinte kinyilatkoztatás villámcsapásként ér. Szörnyű zuhanásba kezdek, s kerekedő szemeim végig kísérnek ezzel. Ám a sötét simogatás nem is olyan rossz, egyszerűen magába ringató. Szívem ekkor nagyobbat dobban, szaporább lesz. Tekintetemet végül lehunyom és engedek a férfinak. Viszonzom azt a cseppnyi forróságot, ami kiapassza lelkem könnyeit. Ajkaim ékes táncba kelnek az övéivel és kezem felkúszik nyakához. Az első csók pillanata az életemben, megannyi kín után. Tapasztalatlanságom és naivitásom kiérződik belőle, de sokkal fontosabb ennél a lassan bimbózó mögöttes érzelem, amit átadok neki. Vágyakozva nyúlok ajkai után, s halkan sóhajtok fel, amikor fájdalmas véget ér az egész. Ölelésekor csak még több késztetést kap szívem, arcomat szinte belé fúrom. Gyengéd pirospozsgás lepi el halovány bőrömet, hangom gyengéd éjszakai szellőként szólal fel.
- Megmentelek, meglásd. - Suttogom fülébe, s majd szabadulnék kicsit, de nem enged. Gyengéden emelem hát arcomat válla fölé, hogy megpihenhessek azon. - Nem érdemled meg a szenvedést. Én segíthetek neked, ha hagyod. Nem kérek én semmit sem cserébe, csak ne üldözz el. - Nyelek egyet, s majd erőt véve magamon, megpróbálok kilépni öleléséből, hogy felülhessek. Nem mondom, azért kicsit beleszédülök az egészbe.