-LEZÁRT JÁTÉK-

Loryn

A hajò nem vitt el csak egy darabon, hát persze, hisz melyik bolond is menne a "Vámpírok szigetére"? Egy ember se vállalkozott. De ez engem nem állìthatott meg! Fogtam az első elhagyot csònakot, be dobáltam a bőröndeim, a biztonság kedvéért kinyitottam a nap ernyőm, s elkezdtem evezni én magam. Azok az ostoba halandòk, mind kinevették, a nagy abroncsos, finom hölgyet, aki egy maga indult ùtnak. Egytől eggyig halálra ìtéltek...s én gyűlöltem őket érte. Hiába törte fel a kezem az evező, folytatnom kellett az utam, az életem mùlt ezen a kis facsònakon, itt a tenger közepén. Eljött az éj, én pedig fáradtan álltam fel, egy pillanatig meginogtam, de hamar visszanyertem az egyensùlyom. Fejemet az égfelé fordìtva kezdtem bámulni a csillagokat és a holdat. 161 éve, csak ők voltak a barátaim. A hajnal hamar elért, én pedig tovább eveztem. Két nap kellett, hogy partot érjek, de végre sikerült.
- Ezt nektek ti bunkòk! Igen is ideértem! - kiáltottam fel boldogan, mikor partot értem.
A sziget, pont olyan gyönyörű volt, mint mondták. A partott fehér homok fedte, de csak egy kis területen. A többit hatalmas, szürke sziklàk. A zöld erdő vadászatra hívogatott. A sziget ékkessége pedig a kastély volt, mely középen, a sziklák tetején állt. Nem pont az a kényelmes páholy, mint amihez szoktam, de ez lesz az ùj otthonom, eldöntöttem! Mikor minden holmimat kiraktam, mérgesen rùgtam bele a csònakomba, had érjen ki ismét a vìzre, és inbolyongjon a vesztébe magányosan.
- Èg veled, te vacak! - nyögtem nehezen
De az meg se mozdult, helyette én estem hátra és huppantam a nedves homokba. Fáradt, megadò sòhajjal nyugtáztam, hogy ehhez most nincs erőm. Pedig egy fáradt, legyengült vámpír nem a legszerencsésebb, főleg egy ilyen helyen. Ahol nem lehet tudni, melyik "piránnya" barát, és melyik ellenség.

Sakura:
A kutató csoport tegnap érkezett így az alatt a kis idő alatt nem sok mindennel találkoztunk.De ez az erdő annyira szép és bár nincs valami sok állat de van egy hatalmas kastély itt.Bár az SMS-ben azt írták, hogy oda ne menjünk be néhány túlzottan is kalandvágyó személy bemerészkedett a díszes de még is inkább régies palota szerűségbe.Én éppen a fák árnyékában sétálgattam ahogyan azt szoktam.Annyira szép volt a növényzet, hogy az számomra hihetetlen.Remélem, hogy ez nem egy lakatlan sziget és legalább valami állattal találkozok mert itt még bogarak sincsenek annyira kihalt a földrész.Embereket nem igen láttam még de talán összefutok valakivel.Lassan lépkedve észrevettem egy alakot aki éppen a parton feküdt a homokban.Gyorsan odarohantam hozzá mert úgy nézett ki mint aki éppen a halálát járja.
-Hé jól vagy?-kérdeztem miközben letérdeltem mellé.Nem tudom, hogy ki lehet mert ő biztos, hogy nem a kutató csoportunkkal jött.Talán ezen a szigeten lakik?De akkor mi ez a csónak?Csak nem egy vámpír?Erre a gondolatra kicsivel hátrébb csusszantam tőle.

A beborult eget bámultam. Sokkal inkább néztem, mintsem "láttam". Élveztem, hogy simogatja az arcom a hûvös, tengerparti szellô. Ebbôl a pihent, kényelmes semmittevésbôl rázott fel hirtelen egy hang. Vékony, félénk lány hang volt, ártalmatlannak látszott. Felültem és azonnal a hang forrásához fordultam. Jòl gondoltam, a szelìd hanghoz, szelìd külsô tartozott. Riadt, ôzike szemekkel vizslatott, többszöris végigmért. Fél? Hmm.. A szaga emberi volt, ez egy ember lány! Azonnal felugrottam és a szoknyámat a homokban végig hùzva, négy kézláb kùsztan felé.
- Heeello...- vigyorogtam boldogan
Szegényt ùgy vizslattam, mint éhes kutya a csontot.

~Daven~
A nap már elkezdett leereszkedni a távolba, így már én is nyugodt szívvel ülhettem ki a kastély omlatag ablakába és kémlelhettem fényét. Sok ideje már, hogy egyetlen személy járt volna a szigeten, így lassan kezdtem beletörődni magányomban. Hirtelen hangok csapták meg a fülem. Figyelmesen hallgatva emberek voltak, kik valamiféle kutatásról beszélgettek. Ördögi mosoly kúszott ajkaimra, majd a tükrömbe nézve megigazítottam fekete ingem rajta a bíborvörös csipkés sállal és elindultam a kastély folyosóin. Léptem nesztelennek hatott a vastag márványozott padlón, így szerencsétlenek nem is tudhatták, hogy közeledem. Látszott és érződött is rajtuk a félelem, de természetesen nem állt szándékomban bántani őket. Egy alacsonyabb, szőkés hajú férfihoz mentem, kinek már pelyhedzeni kezdett szakálla.
-Búúú!-hajoltam közel a füléhez hátulról, mire felsikoltott és csapatával együtt kifelé kezdett menekülni a kastélyból. Ugyan jól jött volna egy kis társaság, de ez most kimondottan elszórakoztatott. A teázó felé véve az irány az egyik üveg vitrinhez léptem és kiemeltem belőle nyílpuskámat, mit aztán hátamra szíjaztam. Nem szándékoztam bármit is ejteni azon este, de minden esetre magamnál akartam tudni fegyverem. Lassú léptekkel indultam meg az erdő felé, ám mikor oda értem, messziről beszéd hangjai törtek utat a fák közül. Arra felé vettem irányt és megszaporáztam lépteim, mikor is két alakot láttam meg a homokos parton. Az egyik ember volt, ez kétségtelen. A másiknak elegáns régies megjelenésű ruhája a fajtámhoz való tartozást sugározta. Úgy láttam, hogy a földön lévő személy igen csak éhes lehet, és ezt viselkedésével nem is titkolta. Hirtelen termettem kettőjük között, háttal az ember hölgynek, ezzel kissé védelmet nyújtva.
-Hölgyeim.-biccentettem köszönés képen-Netalántán segíthetek kegyednek valamiben?-néztem immár a második mondatnál a földön térdelő kisasszonyra.

Rémülten kaptam fel a fejem a hangra. Egy férfi állt elôttem, kinézete egészen elegáns volt, tekintélyt parancsolò. De hogy került ide? Hogy nem vettem észre, hogy jön? Nem szokásom nem oda figyelni minden kisebb rezzenésre, pláne nem arra, hogy valaki közelít! Nem akartam sokáig bámulni, hát feltápászkodtam a homokbòl. Hálòs kesztyûmet lehùzva, kezeimet a már amùgy is piszkos szoknyámba töröltem.
- Üdvözlöm... - Megoldom magam is, köszönöm! - válaszoltam illedelmesen - A kishölgy illetve én...épp csak megismerkedtünk... - néztem a félelmébeb megdermedt lányra.

Halovány mosoly húzódott ajkaimra.
-Ezt örömmel hallom.-biccentettem.- A nevem Daven Valo.-hajoltam meg illedelmesen a hölgy előtt, majd a kezéért nyúltam és lágy csókot hintettem rá.
-Önök most jöttek, nem igaz? Nem sok teremtmény látni erre felé.-húzódtam aztán pár lépéssel hátrébb, hogy mindketten láthassanak teljes valómban.

Arcomon ròzsaszín pír futott végig, nem ehhez a bánásmòdhoz a voltam én szokva. Helyemett sokkal inkább a kocsmákban találtam meg. Most, hogy hátrébb lépett ismét nyugtáznom kellett magamban, hogy igen csak jò kiállásù ez a férfi. De a valami nem hagyott nyugodni... a kinézete, a modora...nem tûnt emberinek. Félek fajtám belivel kerültem szembe.
- Öm...igen most érkeztünk...habár külön jöttünk... - válaszoltam csendesen - És ön? Régòta él itt? - billentettem meg a fejem

Haloványan felvontam szemöldököm a hölgy kérdésén, de nem sokkal később ki is simítottam azokat.
-Pontosan 263éve, kisasszony.-ajkaim szegletében gonosz mosoly jelent meg, hiszen a hölgy nem éppen számomra megszokott módon viselkedett. Bár ez már csak az én neveltetésemnek a sara, szóval igazán nem róhattam fel neki. Talán hozzá kellene szoknom a gondolathoz, hogy lakótársakban lesz részem az elkövetkezendőkben.

Ledermedtem. Nem higy egy vámpìr társammal, de magával a vár urával beszéltem. Azt hallottam tiszta a vére, hogy született vámpír! Ismerhette őt, azt, ki át változratott. De errel ùgy gondoltam egyenlőre jobb hallgatni. Nyöszörögve biccentettem, hogy a tudjára adjam felfogtam, majd nagyot sòhajtva csípőre tettem a kezem és kinyögtem, az első dologot, ami eszembe jutott.
- Az bizony hosszù idő! - vigyorogtam kínomban. Égett az arcom, s ùgy éreztem homlokomra nagy betűkkel van kiírva a "Bohòc" szò.

Elmosolyodtam a hölgy cselekedetein. Látszott, kissé zavarba hozhattam, vagy csupán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de engem ez cseppet sem zavart. Éppen jó kedvemben talált.
-Szabadna tudnom, mi szél hozta erre?-vettem le hátamról a nyílpuskámat, majd a homokba támasztva támaszkodtam rá jobb kezemmel. Termetes és súlyos fegyver volt, azonban én mindig is könnyű kézzel bántam vele.
-Természetesen ha nem tartja túlonmód személyesnek a kérdésem.-biccentettem meg kissé a fejem, hiszen még nem foszlott ki belőlem az illem, hiába a közel száz éves magány.

Tágra nyìlt szemekkel figyeltem a fegyvert, melyet ő oly könnyedén kezelt. Pedig erő ide-oda, nehéznek tűnt. Emellett az egyetleb dolog, mire figyelni tudtam a mosolya volt, melyet ùjra és ùjra felvillantott. Ùgy látszott jòl szòrakozott rajtam, s habár bele sem mertem gondolni, mi járhat a fejében, nem bántam egy cseppet sem.
- Ugyan dehogy! - feleltem könnyedén - Èn...menekülni kényszerültem ès...ùgy gondoltam itt meghùzòdgatok...nem mintha lett volna más választásom..- motyogtam magamban - Elakartam ide jutni! Mindenképp...- néztem a csònakomra

Megértően bólintottam, majd kissé feljebb egyenesedtem.
-Értem.-sóhajtottam nagyot, majd a hölgy szemeibe néztem.-Akkor hát Üdv a szigeten!- tártam szét kissé a karom, figyelve el ne dőljön a fegyverem.
-Mivel itt nem igazán lakott még a családomon kívül más, így csupán a kastélyom nyújthat szállás helyet. Ha úgy gondolja, szívesen nyújtok önnek szobát, kisasszony.-hajtottam meg kissé fejem titokzatos mosollyal amit a legkevésbé sem akartam eltitkolni. Mikor felegyenesedtem a lemenő nap utolsó sugarai csillogtak meg a víz tükrén ezzel még ragyogóbbá téve vörös tekintetem.

Fehér hajamba bele kapott a szél, s hiába pròbáltam eltűrni rakoncàtlan tincseimet, azok csak nem engedelmeskedtem. Daven vörös szemeiben eltudtam volna veszni, olyan mély és titogzatos volt a tekintete. Nem mintha nem akartam volna bírtokba venni a kastélyt, de ùgy hogy fel is ajánlják sokkal könnyebb! Habár ez a tùlzott kedvesség kezdett gyanùssá válni, hisz ahonnan én jöttem, ott mindenki akart valamit, természetesen az "önzetlenségéért" cserébe. Ugyan féltem, hogy nagy árat fizetek majd ezért, de nem volt mit tennem, bele mentem.
- Nem okoznék ezzel gondot? - kérdeztem kislányos zavaromban

Sakura:
Ahogy a lányt néztem és megszólaltam rögtön felém fordult ekkor láthattam a szemeit melyek vörös színben pompáztak még hozzá kissé világítottak is.Tehát éppen egy szomjazó vámpírral találtam szembe magam.Erre a gondolatra kicsivel még hátrébb csúsztam de beszélgető partnerem hamar kapcsolt így négykézlábra ugrott és úgy nézett mint ha gondolatban már rég felfalt volna ez pedig csak még jobban megijesztett.
-Öö-öhöh.-halk kínos nevetés hagyta el a számat mert nem tudtam, hogy most futnom kéne vagy inkább ismerkedjek tovább?Ekkor hirtelen megjelent egy fekete hajú fiú köztünk még pedig háttal nekem és ettől először kicsit megnyugodtam mert így olyan volt mint ha védeni próbálna.Illedelmes és elegáns volt.Beszélgetni kezdtek én pedig csak az előbbi ijedtségtől még mindig dermedten térdeltem ott és a fiút figyeltem aki később odébb lépett és kettőnk felé fordult.A szemébe néztem és ami szintén piros volt ám nem világított.Tehát nem tűnt éhesnek.Ez valamelyest megnyugtatott de az még mindig kérdés volt számomra, hogy mit akarnak csinálni velem.Talán megesznek?Élve megnyúznak?Vagy megkínoznak?Esetleg csak simán ismerkedni?Végül is van egy kis öröm is bennem amiért végre élőlényeket látok de nem számítottam volna arra, hogy rögtön a 2. nap összefutok két vámpírral is...Észbe kaptam aztán lassan kicsit megremegve felálltam és figyeltem őket.Nem igazán akartam közbeszólni.Egy részt azért mert éppen beszélgettek, más részt nem is tudnék mit.

Megilletődve bólintottam.
-Ha nwm tesz kárt az értékeimben és tiszteletben tartja a személyes teremet, akkor megleszünk egymás mellett.-biccentettem. Ekkor vettem csak észre, hogy a másik hölgy felállt igy kérdőn rà néztem.

Az alsò ajkamba haraptam, rögtön a mùltam jutitt eszembe, hisz a lopás sose állt tőlem messze. Mondhatnánk azt is, higy szarka voltam. Ùgy tűnik meg kell változnom, ha nem akarok egy dühödt vámpír áldozadta lenni. Ekkor én is a ròzsaszìn hajù kis lányra néztem. Èpp elfogyasztani készültem, mikor Daven megjelent, de kezdtem elbizonytalanodni, a riadt őzike szemek voltak a gyengéim.

Sakura:
Éppen a kastélyról beszéltek.Tehát akkor ezek szerint ott vámpírok élnek.Akkor az oda bemerészkedő társaink valószínűleg ennek a fajnak az áldozatai lettek.Ezért nem tért vissza senki.Észrevettem, hogy mind a ketten rám néztek így halványan elpirultam.Nem szerettem a középpontban lenni.Mivel ők vámpírok nem igazán tudtam, hogy most mit is kéne tennem.Körülbelül úgy néztem ki ott mint egy kóbor kiskutya aki mindentől fél.Kicsit halkabban szólaltam meg mint általában de ez csak a félelemtől volt.
-Watanabe Sakura vagyok.-mutatkoztam be.Miközben a reakciójukat figyeltem.

Nagyot sòhajtottam. Már tudtam a nevét, ìgy már végkép nem ehettem meg! Nem ehetek olyas valamit, aminek neve van! Közelebb mentem hozzá, megfogtam a kezét és gyengéden felhùztam a földről.
- Loryin Danke vagyok! Örülök a találkozásnak! - mosolyogtam rá, hogy tudja nem fogom bántani
- Jaj! Még önnek sem mutatkozram be! Bocsánat! - kaptam a számhoz a kezem, miközben visszafordultam a férfi felé - Loryn vagyok...- pirultam el feledékenységem miatt

Sakura:
Egy sóhaj hagyta el a lány száját aztán közelebb lépett hozzám és ahhoz képest, hogy eleinte elég vérszomjasnak tűnt egész gyengéden megfogta a kezem és felhúzott a földről. (bár már felállt de nem baj xd). Mikor bemutatkozott azt is mondta, hogy örül a találkozásnak és mosolygott is.Így már nem tűnt ijesztőnek így én is tisztán elmosolyodtam.Ilyenkor általában olyan kis ártatlan,aranyos pofikám van mint egy újszülött kiskutyának.Legalább is sokszor megkaptam a "aranyos arcod van", "milyen szép, tiszta, ártatlan pofid van" kijelentéseket.
-Szintén.-mondtam sokkal nyugodtabban.Ekkor a szájához kapott aztán a férfi felé fordult akivel az imént beszélgetett és neki is bemutatkozott.

Loki
Gondoltam kicsit körbejárom ezt a szigetet, bár eddig nem sok érdekességet kínált nekem. Kajás voltam és már lassan depis is, mert már pár napja senkivel nem dumáltam. Ez még nekem is rossz, még ha emberrel is hoz össze a szél legalább még enni is tudok beszéd közben. Nagyban lépkedtem és rúgtam a parton a homokot, mint egy ovis kis srác, akinek ez a nagy szórakozás. Feljebb húztam magamon a kabátomat nem mintha fáztam volna csak utálom, ha lóg rajtam, nem akarok úgy kinézni mint egy idióta csöves. Egyszerre feltűnt néhány alak a parton, akik nagyon elvoltak ott magukban. Két fajtámbeli vámpírka és egy emberke. Ohh…vacsit rendeznek vagy mi? Habár nem…az ember lányra először ügyet sem vetett kb. a másik kettő, elég unalmas fazonoknak néztek ki, amolyan mindenben kedvesek meg illedelmesek egymással, szín tiszta unalom és idegesítés. Nem nagyon akartam inkább odamenni hozzájuk, semmi kedvem jó pofozni velük meg stb. Azért már itt vagyok egy ideje, de ilyen alakokkal még nem fújt össze a szél, most meg hirtelen háromba is botlok, mi ez tömeg gyülekezet a parton? Égővörös szemeimet a vízre helyeztem majd nagyban vigyorogni kezdtem, gondoltam azért oda köszönök a mi kis gerlepárunknak meg az ember lánykának. – Szevasztok drágáim! – intettem nekik egy olyan lazán és a magam könnyed, kicsit gúnyos stílusában, majd odaléptem az egyedül álldogáló lányka mellé. – Úgy tűnik összehaverkodtatok…bár nem kell tartani, amíg nem éhes a vámpír addig nem szív szárazra….legalábbis én így vagyok ezzel, az már más kérdés, ha valaki maradi… - mondtam kissé gúnyosan, miközben a másik két vámpírra néztem és ezt az egyszerű mondanivalót fűztem neki.

Egyenesen állva figyeltem az eseményeket.
-Örvendek Sakura.-jelent meg halovány mosoly ajkai sarkába mikor megszolalt a lany, majd neki is halovány csókot leheltem kézfejére.Mikor Lorin is bemutatkozott, biccentetettem jelezve, megértettem.
Mikor megjelent a firfiz végignéztem rajta. Megjelenése nem tünt hagyagnak.
-Hello.-vigyorogtam kissé gunyosan, hisz látni lehetett, hogy nem az az előkelő fajta.-Hirtelen hogy megszaporodott a sziget. Pedig nincs is születésnapom.-nevettem fel a dejemet megrázva

Sakura:
Az ébenfekete hajú fiú csak úgy mint a lány kijelentette, hogy örül a találkozásnak majd kezet csókolt amitől halvány pír szökött az arcomba.Úgy tűnt, hogy ez a fiú tisztavérű de nem vagyok benne biztos.
Pár pillanat múlva megjelent egy szénfekete hajú fiú is aki lazán de kicsit gúnyosan beintett a társaságunkba.Mikor ránéztem rögtön szembetűnt, hogy a szemei vörösek és neki is már világítóan ható színben pompáznak.Amit kijelentett kicsit megijesztett.Mi van ha csak azért próbálnak a bizalmamba férkőzni, hogy később megcsapoljanak.Erre félelem futott át a szemeimen de végül igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem fogok meghalni.
-Szia.-mosolyogtam rá a most érkezett fiúra.A mosolyom a szokásos kis aranyos mosoly volt ami a jószívűséget tükrözte.Nem állt szándékomban senkit bántani és igazából csak egy kés van nálam amivel amúgy se tudnék túl nagy fájdalmat okozni ilyen erős lényeknek.Butaság volt nem hozni már fegyvert, de végül is én hiszek abban ,hogy a vámpírok nem olyan rosszak mint amilyennek mondják őket.Egyébként se bántanék senkit még azt se aki az életemet akarja.Gondoltam neki is bemutatkozok.
-Watanabe Sakura vagyok.-néztem a szemébe ami igazából nagyon szép.Mindig is szerettem ha valakinek különleges a szeme vagy a haja.Ez a vörös méghozzá égővörös szín nagyon különlegessé teszi a szemeit.Egy kis időre elbambultam mivel a szemét kémleltem és igazából gyönyörködtem benne.A lánynak is nagyon szépek a szemei ahogyan a sötétebb fekete hajú fiúnak is....Hát a sors összehozott három vámpírral.

/Bocsi, nem figyeltem.></ csendben figyeltem az eseményeket, alig érkeztem meg, mégis csak szép társaság gyűlt körém. A vámpír herceg, az ártatlan kicsi lány és a csibész. Váratlanul csatlakozott köreinkbe, de azonnal mély nyomott hagyott mindenkiben. Megtörte az udvariasságot, a finomkodást. Lehunytam a szemem, majd ismét kinyitottam, de csak félig. Nyugodtam bámultam őket.
- Tudod... van, aki "maradi" és van, aki tud uralkodni magán! - jegyeztem meg
Egy pillanatra Sakura-ra néztem. Nem irigyeltem. Bárányként a farkasok közt.

Loki
A nyájas fejű srác máris megszólalt, mire felhúztam a szemöldökömet, mert amit mondott az számomra elég nagy hülyeség volt. Itt kényeskedik össze-vissza meg csókolgatja a lányok kezét, mint valami előkelő…hát nekem ez olyan mű figyelemfelkeltés, de kinek mi. – Nyugi nem miattad vagyok itt pajtás…és különben is a sziget azért van, hogy éljenek rajta és felfedezzék…az már személyes gond, ha te magad nem sokat járkálsz és senkivel nem találkozol. – néztem elég lenézően vissza a fiúra, mert a modorossága számomra irritáló volt. Inkább az ember lány felé fordultam és csak egy laza mosollyal vettem, hogy bemutatkozott, úgy tűnik ő legalább ezt is megtette. – Loki Deinios Cross…. – mutatkoztam be én is neki, miközben észrevettem, hogy a szememet nézi, úgy tűnik neki is bejön az égővörös szempár, amilyen csak nekem van, hiszen ez az én egyediségem, nem olyan, mint a többi vámpíré. Ekkor megszólalt a másik lány is, vetettem rá egy félpillantást, majd lassan végigmértem és egy vigyor is húzódott ajkaimra. – Nos, igen…tudom én nem vagyok vadállat…pont ezért türtőztetem magamat és nem esek rögtön neki minden embernek akivel összehoz a sors… - mondtam és így is gondoltam. Semmi kedvem most Sakura-nak esni, bár kétségkívül az illata és bizonyára a vére is nagyon finom. – Tábortüzet nem akartok csiholni? Vagy jobb itt állni a homokban és egymást lesegetni, meg finomkodni, mint az úripalánták? – kérdeztem gúnyosan felkacagva, szerettem kicsit viccelődni, meg szórakozni, bár ezek biztos fafejek lesznek és valami frappáns és elegáns választ nyögnek be, de már ezért is nevetek előre. Nem tudom, de úgy összességében elég hülye egy szitu volt. - Amúgy te, hogy keveredtél ide? - kérdeztem inkább Sakura-t a szemeibe nézve, közben végig mosolyogtam, bár ez inkább nem az a tipikus kedves mosoly, hanem olyan magabiztos és öntelt féle.