Gimnazista élet /JÁTÉK2/

Mivel kissé beteltünk, itt lehet folytatni :3 ♥

Visszaköszönt ugyan, de én most nem ezzel törődtem. Amúgy is hallottam a hangján azt...amitől a legjobban féltem. Halványlila tippje sincs róla, hogy ki vagyok. Pulóverem letéve, tettem azt az egyik szék háttámlájára, majd léptem az ő ruháihoz. Nadrágja zsebéből kikotortam a mobilját...f*sza betört a képernyő. Neko-chan be fog pipulni, ha... visszatér. Mégműödött így tudtam érni egy sms-t Matt-nek hol van a húga. Tudom, jobb lett volna felhívni, ez nem megfelelő mód volt, de nem igazán érdekelt, csak az, hogy beszélhessek Eperkével. Letéve a holmiját húztam egy széket az ágya mellé és ültem le hozzá. Lehajtottam a fejem, majd megvakartam a tarkóm, nem igen tudtam, hogy is kezdjek a dolgoba...
- Azt mondták... amnéziád van...gondolom...fogalmad sincs róla ki vagyok...igaz? - néztem fel rá barna szemeimmel, hisz ma a lencsék elmaradtak.

Mikor levette a pulóverét csak elmerengve figyeltem. Ahoygan felemelt egy nadrágot és kivett egy telot a zsebéből majd pötyögni kezdett valamit csak összevontama szemöldököm. Aztán hozzám lépett és látszott tépelődik. Meghallva a szavait halovány mosoly jelent meg a szám sarkában.
-Nem...sajnos nem... amit így rád nézve őszintén sajnálok.-mondtam ki az őszintét majd elfehéredtem... Te jó ég... basszus...
-Jaj nem ugy... bocs, csak a fejem... valamiért most nagyon őszinte vagyok.-sötüttem le elpirulva a szemem. Istenem az a barna tekintet... adja az ég, hogy közel állok a sráchoz!

Ahogyan azt mondta nem, mintha kést döftek volna szívembe. Magamban azért imádkoztam, hogy kiröhögjön ls azt mondja, bár ne emlékezne rám. Aztán mikor kicsúszott a száján az a kis megjegyzés felkaptam a tekintetem. Halkan nevettem el magam, miközben megcsóváltam a fejem... hihetetlen, hoy ez a kis csaj még ilyenkor is meg tud nevettetni... Ahogyan magyarázkodni kezdett és a fejére fogta a dolgot mosolyogva néztem őt. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a székben.
- Hát lássuk csak... Te Mica vagy én pedig Hikaru...de te csak Arunak hívsz. Míg én téged általában Eperkének, vagy Neko-.channak... Azt Nem tudom szeretet e, de... ez van. - vontam vállat finoman - Osztálytársak vagyunk és... te az egyetlen haverom. Nem tudom neked vannak e igazából mások, de...sokat vagy velem. Nagyon sokat. - sütöttem le a szemem, miközben mosoly jelent meg a számon. - Általában csak hecceljük a másikat, meg vitázunk, de... nos maradjunk annyiban, hogy elég közeli kapcsolatban álltunk. - bámultam a követ. Ahogyan felrémlettek az emlékek képtelen voltam felnézni rá. Így... mintha csak egy idegen lenne...

mikor felnevetett csak megnyugodva néztem fel rá. Ahogyan sorolni kezdte a dolgokat, csak finoman bólogattam. Aha...biztos... Kurvára nem emlékszem semmire ebből. Mikor azonban sazt mondta hogy mostanában eléggé közeli kapcsolatban állunkl, csak nagyot nyeltem és mostmár ténylegesen is elpirultam.
-Ezt....Ezt hogy érted?-néztem rá nagy kerek kék szemeimmel. Muszály volt tudnom... VAlamiért kellett... BAszki most az egyszer jöljön be amit akartam...

Ahogyan visszakérdezett muszáj volt elnevetnem magam, mégha csak finoman is. Őt ismerve biztos voltam benne, hogy ez az egy megmarad neki... bár nem tudom, most milyen mértékben önmagam. Igazából ez egy fogós kérdés volt... Nem tudtam... mit is kéne válaszolnom rá.
-Hát tudod...- sóhajtottam nagyot - ez egy bonyolult ügy... - ereztettem meg felé egy fájdalmas mosolyt.

Mikor felsóhajtott és azt mondta, hogy ez egy bonyolult ügy, csak kérdőn oldalra biccentettem a fejem.
-Lefeküdtünk?-kérdeztem emg nyiltan nem kerülgetve. Komolyan most vaalmiért olyan természetesnek tartottam ezt a nyiltságot, de enm tudom miért. Pedig biztos, hogy nem ilyen vagyok, vagy nemtudom. Mindenesetre most jó érzés volt. Értetlen nagy kék tekintettel néztem a srác nagy barna szemeibe, mitől el tudtam volna olvadni.

Csendesen vártam, mit reagál... komolyan olyan érzés volt ez az egész, mintha felelnék... így elsorolni, mindent... amit megéltünk. És kitérni olyanokra...amiket nem beszéltünk meg. Mikor nyíltan rákérdezett a dologra felpattantak a szemeim és meredten bámultam rá. Azonnal elnevettem magam. Tényleg nem bántásból, hiszen teljesen jogos volt a kérdés...de a kislány nagyon veszélyes, még így is.
- Nem... - néztem fel rá mosolyogva, mikor kifújtam magam. Egy pillanatra megfordult a fejemben. hogy elmondom neki, hogy a bátyja vagyok, de sajnos tudtam mekkorát űt... - Nem... azt még pont nem...- mosolyogtam ekkor már szelíden - Na jó... - sóhajtottam megadón - Tudod... amit irántad érzek több vonzalomnál és puszta...baráti szeretetnél...és...ebben neeeem vagyok biztos, de mintha te is hasonló képp lennél... de...nem vagyunk együtt. - néztem a szemébe komolya, valahol, kissé csalódottan, majd azonnal folytattam is - Habár sokszor olyanok vagyunk... mint az öreg házasok... van hogy együtt alszunk... de nem vagyunk egy pár..- sütöttem le a szemem, amolyan... szégyenkezve. Milyen nevetségesnek is hangzik... Két ember, aki kedveli egymást, még sincs együtt.

Mikor felnevettett csak behuztam a nyakam. Azt hittem, hogy a fejemhez vágja, hogy még csak ne is álmodj kislány. VAgy valami ilyesmi. Mikor azonban elkezdte magyarázni... hogy mi is volt eddig köztünk... csak nagyot nyeltem. Szóval igen...Tényleg valamilyen szinten képes voltam megszerezni magamnak egy ilyen srácot. Ohhh igeeeeeen! Akaratlanul vidám mosoly húzódott az arcomra huha de buldog voltam most. De valami nem stimmelt.
-Ez így totál hülyeség. Semmi értelme. Szóval ilyen barátság extrákkal,még se mertél lefektetni. Nagyon félhetsz tőlem...veszélyes lehetek...-ropogtattam meg vigyorogva az ujaimat, végig a szemébe nézve. Komolyan nem vagyok normális.
-Amugy rohadtul nem tudok rólad semmit...Szóval mesélj valamit...-jelentettem ki határozottan.

Csak lestem, ahogyan magyarázni kezdi, mekkora nagy ász. Most komolyan... majdnem meghalt, de már is olyan virgonc... Kis vadállat.
- Csak azért tartok tőled, mert nagy ütsz! És...gyors vagy... én meg rossz tesiből...- sütöttem le a szemem pironkodva. - Amúgy meg tegnap majdnem megvoltál! - dugtam ki a nyelvem játékosan remélve, hogy nem veszi zokon. Hirtelen nézett rám és közölte meséljek magamról. Hajaj... hát te akartad.... Habár szívesen csináltam... sokszor azt mondják, hogy az ilyenktől vissza jöhetnek az emlékek.
- Hát... Japán vagyok és elég őrült... példul úgy ismerkedtünk meg, hogy vízipisztollyal lövöldöztünk egymásra a suliban! ééés... amivel a legjobban szeretsz heccelni, hogy bisex vagyok... oda vagy azért, ha melegnek titulálhatsz... - meséltem mosolyogva.

Mikor mondta, hogy nagyot ütök és gyors vagyok csak egy kis beképzelt büszkeség ült ki az arcomra. Aha...valami rémli, hogy régen tornáztam vagy ilyesmi. Igen, jópár kép beugrott a versenyekről és a dobogós elsőhelyezetektől de ettől elkezdett nagyon dajognia fejem így inkább nem akartam folytatni az emlékezést. Mikor elkezdett mesélni, s a végére odabigygesztette azt a kis infót, akaratlanul is elnevettem magam.
-Ha annak tartalak akkor biztos az vagy. Ergó, hazudtál nekem, hogy majdnem megvoltam. Szóval mi az igazság? JA! És sose járnék olyannal aki ha velem kavar egy fiút baszogat...szó szerint...-vontam meg kissé szomorkasan a vallam, mert ezekszerint le kell tennem a fiúkáról. Edig olyan kis helyes a húzott szemével.

És mintha csak az én Neko-chanomat hallanám, csuklóból elmagyarázta, mekkora homo is vagyok. Arcomon kissé megalázott, mégis boldog mosollyal hallgattam, ahogyan aláz a kislány.
- Az az igazság, hogy majdnem megvoltál, ha tetszik kisasszony, hanem! - mondtam mint velemi, apuka. - Amúgy meg.. - néztem komolyan a szemébe mélyen. Direkt hatalmas, kiskutya szemeket produkálva, kezem a kezére téve. - Nekem most csak te vagy... - súgtam. Hirtelen engedtem el, s dőltem vissza vigyorogva. Valóban így volt, de amíg kell nem mondom el neki.

MikorMondta, hogy őedig akár tetszik nekem akár nem megvoltam majdnem, csak hitetlenül megcsóváltam a fejem. Mikor közelebb hajolva tette a kezét az enyémre csak zavarodott kérdő poillantással néztem rá. Mikor kimondta, csak mintha egy kő esett volna le a szívemről. Nemtudom miért. Nem is ismerem a srácot. Legalábbis nem emlékszem rá. És ez most szívszaggató fájdalommal bírt fel.
-Akkor...Mégis miért nem voltunk...vagyunk... avgy tudomis én már milyen igeidőben együtt?-néztem bele értetlen nagy kék csillogó tekintettel a szemébe. Én komolyan nem vagyok normális...

Azon gondolkodtam el kéne mennem rágyújtani, de nem sehogy sem akaródzott itt hagyni őt. Nem volt szívem... Karbatett kézzel ücsörögtem az ágya mellett és bámuldoztam. Ahogyan feltette a kérdését, megállt bennem az ütő. Zavart tekintettel néztem a szemébe, mi ugyan olyan zavarodottsággal pislogott rám. Uh basszus... jó kis témát fogtunk ki.
- Nem tudom. - feleltem nagyot sóhajtva, miközben elfordítottam a fejem. Nem sokkal később ismét rá néztem. - Talán...csak mindketten túl makacsok voltunk ahhoz, hogy azt mondjuk a másiknak, "Figyelj, veled akarok lenni".... de... benne van az is... - sütöttem le a szemem. Ezt már akkor nehéz volt elmondani neki. mikor felfegyverkezve állt velem szemben, nem hogy így...ilyen törékenyen. - Benne van az is, hogy... te itthon vagy, de én innen haza vágyok. Engem ide száműztek a szüleim, hátha a suliban, amibe járunk megnevelnek. Az egy dolog, hogy te széppé varázsoltad az időt, amit itt töltöttem, de visszavágyom... nagyon haragudtál rám emiatt...nem igen beszéltünk a dologról... Nem sokára évvége... és én haza mehetek a nyárra... azt hiszem... azért van az, hogy kedvelsz és kedvelek, mégsem járunk, mert erre a pár hétre... nincs értelme. - martam a székembe. Egészen eddig mindig ott volt az az érzés...hogy hiába fáj elengedni mindazt, ami Franciaorszégban történt, mégis ezt akarom. De most... még jobban fájt... és szembe tudtam volna köpni magam, hogy elmondtam. Igazából, már meg is bántam.

Mikor lassan... Nagyon lassan felcazolta, hogy mi volt a helyzet, a torkom elszorult. Es ennek tudataban kepes lett volna lefektetni? Hirtelen minden... Minden... Ahogyan a szekrenynek lokott majd lefegyvereztem... Az este... A tegnap este.. En majdnem... Mi majdnem... Itt fog hagyni... Ereztem, ahogxan okolbeszorult a kezem es legordul egy konycsepp az arcomon. Elforditottam a fejem. En most nem... Nem tudtam ranezni. Utaltam ot is es magam is a tortentek miatt. Eddig anyira akartam emlekezni most meg legszivesebben mindent elfelejtettem volna...

Nem mertem felnézni. Féltem, ha a szemébe nézek megint elgyengülök. Hogy látni azokat a szomorú, vagy épp dühös pillantásokat, amiket felém vethet. De, mint mindig a kíváncsiságom most is győzött. Felpillantottam egyszer, de akkor se kellett volna. Látva, azokat az elfojtott indulatokat kiülni az arcára, azt ahogyan legördült rajta a könnycsepp. Görcsbe rándult a gyomrom. Összetudtam volna görnyedni, annyira...
- Ne csináld Mica... - motyogtam, miközben a székről átültem az ágya szélére. Megkockáztatva, hogy leüti a vesém a vállára téve finoman a kezem húztam magamhoz és öleltem át szorosan. Egyik kezemmel a derekánál öleltem, míg másikkal az arcára téve, a hüvelykujjammal simogattam, letörölve a könnyeit is.

Mikor meghallottam a hangjat, csak megegy konycsepp csordult vegig az arcomon. Masogxara szolitott a nevemen... De miert kellett mindig ilyen szornyu helyzet ehez. Amikor atult mellem, szivemszerint leloktem volna az agyrol, de negmozdulni nem birtam. Egyreszt meg az apro zuzodasokrol, masreszt pedig a belso fajdalomtol. Amikor aznolebe huzott es ugy kezdte simogatni az arcom csak megtobb konycsepp folyt vegig az arcomon. Szornyu volt ez azerzes. Tudni hogy csupan par hetem van addig mig el nem veszitem... Es hogy addig muszaly leszek egy almosollyal az arcomon hulyeskedni vele tovabb azno erdekebe.. De ezek utan nem nem leszek kepes tobbe vele egyut.. Nem fogok tudni tobbe nala aludni vagy megcsokolni mert akkor mindig ez fog eszembe jutni. Ez a szornyu teny amitol visszatert az emlekem...

Éreztem, ahogyan az arcán sorra folynak le a cseppek. Mind a bőrömön landolt. Finoman elhúzódva, kardigánom ujjával kezdtem törölgetni az arcát. Néha-néha felpillantva a szemébe próbáltam nem elsüllyedni szégyenemben. Olyan sok minden történt azóta, hogy elhatároztam kirúgatom magam, hogy haza megyek... és én mégis olyan görcsösen kapaszkodtam ebbe az elhatározásba. Pedig az igazság az...hogy sokkal több, mindent vesztek el így. Őt magát.
- Nagyon utálsz engem? - kérdeztem halkan. Remek. Alig pár perc kellet ahhoz, hogy még az a Neko-chan is utáljon, aki nem is emlékszik rám.

Mikor tovabb torolgette az arcom kezdtem teljesen megsemmisulni. Mikor feltette a kerdeset meg egy kisdarab kitort a szivembol.
-Nem. Pont ellenkezoleg. Es ez ennyire szar.- nyogtem ki elfolytott hangon.
-Magamat utálom, hogy kepes voltam beled szeretni par het alatt, tudvan, ugyis elmesz! Higy folyamatos jeleket adtal, hogy visszamesz meg mikor lefotoztuk magunkat, hogy megmutatod japanban itt milyen csicska gyerekek vannak! Es mind ezek ellenere kepes voltam nem uralkodni magamon es ennyire hozzadkotodni! Ez az en kibaszott nagy gondom, ezert utalom magam!- emeltem fel a hangom ami igy elveknyult. Egy pillanatra felneztem ra de a tekintetemben rengeteg minden jott vissza. Csalodottsag, szomorusag, szeretetehseg, duh sajat magamra... Es meg rengeteg megmagyarazhatatlan dolog...

Csak hallgattam ott némán, ahogyan rám zúdította, azt a rengeteg mindent. Minden... ahogyan felidézte a képet... annyira fájt. Akkor csak vicceltem...de így elmondva, olyan szemét húzás volt... De...legalább emlékezett rám... még szerencse.? Ez után a nap után... már attól, hogy mind ezt végig kell hallgatnom sírva tudtam volna fakadni előtte. Mikor kimondta, hogy belém szeretett a tüdőmbe szorult a levegő. Ráemelve a tekintetem, meredten bámultam őt. Elengedve őt, fordultam ki az ágy szélére teljesen, egy halk nyögés kíséretében. Egy korty levegőért ölni tudtam volna...de nem mentem... nem tudom fellélegezni. A fájdalom a mellkasomban szétáradt az rgész bensőmben és egyre csak intenzívebbé vált. Azt hiszem...ilyen, ha megszakad az ember szíve. Azt a kezem, amelyiket nem látta a ruhámra csúsztatva markoltam a mellkasomat fedő anyagba.
- Én csak... amikor szó szerint fel tuszkoltak arra a rohadt repülőre és elküldtek ide olyan dühös voltam.. Nem érdekelt itt mi lesz, csak haza mehessek... És mikor megismertelek sem volt ez másképp. Gondoltam havernak jó leszel, aztán ha haza megyek, majd max facebook-on néha rád írok...- elmondva most még én is sz*r alaknak láttam magam, nem hogy ő - De tudod... megszerettelek... szerelmes lettem beléd...- nyögtem ki legvégül, arcomra halvány, szomorú mosolyt húzva.

Mikor kimondtam azokat, lattam, hogy valaminmegsemmisult bene. A szeme elarulta, hogy most tortem ossze telesen. Es az nem is volt maskeppen, hiszen elfordult tolem es kiult az agy szelere. Abban anpillanatban... Azt kivantam ne hozott volna vissza az orvos. De defibiráltak volna... Talan akkor konyebb lenne visszamennie hogy nem koti ide senki es en se utalnam magam. Mikor elkezdte meselni, szornyen hangzott. De ahogy azt iimondta... Mikkr kozolte hogy erez... Bennem akadt a levego. Egyszeruen nem tudtam semmit sem csinalni. Az infuziok pont addig ertek, hogy megtudjam fogni a vallat ezzel visszahuzva. Az agyra fektetve fekudtem ra feloldalasan, mivel ezek a korhazi ruhak elegge szellosek es igy is csaka takaro takarta a hatsofelem. Egy par pillanatig csak batortalanul, kozel hajolva, resnyire nyilt ajkakkal furkesztem a szemet. Vegul nagy levegot veve, lehunyva a szemen tapasztottam az ajkaim aznovere. Ez volt az egyik legfajdalmasabb csok. Miert? Miert csak olyannpasikat tudok kifogni akiket mar tudom hogy kenyszerbol elveszitek? Konnyezve csokoltam ot neman tobbszor is beleadva mindent amit akkor ereztem.

Ahogyan kimondtam... lepergett előttem minden... pillanatok. Képek... ahogyan lelőtt a vízipisztollyal, a pincér, aki rámozdul...hogy akkor már mennyire idegesített, a mással beszél, aztán, amit a pályán tettünk, az a fullasztó érzés, mit akkor éreztem, amikor előle futottam, a sikítozó kiscsaj, aki a betétet vágta hozzám, mikor őt kerestem a mosdóban... majd, ahogy lefogott az orvosiban... Pár pillanat volt, mégis ezer kép csalt halovány mosolyt az arcomra. Az térített magamhoz, hogy hozzámért. Értetlen tekintettel figyeltem, ahogyan lehúz magéhoz, majd mikor már egészen az ágyon feküdtem hozzám bújt. Istenem, milyen kis buta...alig tud mozogni mégis hozzám bújik. Gyengéden simítottam végig karcsú vonalán. Jaj...bár újra leducizhatnám... tény, hogy nem az, de jó volt szívni a vérét... A szemét fürkésztem...ahogyan azokban a kék tükrökben láttam a saját arcom. Óvatosan hajolt hozzám közel és csókolt meg. Lágyan, mégis szenvedélyesen csókoltam vissza, miközben kezem finoman tettem az arcára. Éreztem, hogy könnyezik, megint. Miattam. Ajkaitól néha elszakadva, finoman kapkodtam levegő után.
- Soha többé nem mehetsz egyedül sehová sem! - súgtam két csók között, majd ismát elszakadtam.
- Tudod, hogy megijesztettél? Tudod mennyire féltem? - súgtam az ajkaira. Kezem folyamatosan simogatta a bőrét.

Ahogyan visszacsokot felsohajtottam. Annyi minden jutott eszembe, mikor Lunaval eltaknyolt...luna... Szegeny kiskuryam hogy aggidhat... Es rogton utana hogy szo szerint levetkoztetzem es letepertem, hogy le tudjam kezelni... Ezek azemlekek mosolyt csaltakaz arcomra. Majd mikor a biharban ott maradt velemes elturte a nyuszitesem... Mar akkor kezdtem elrrezni hogy kotodni fogok hozza. Egyszeruen pont olyan volt amilyen kellett. Jo a kis pasikirant beuteset eltekinte... De most olyan jo volt csokolni. Nyrlvemmel szajaba hatoltam finoman simogatva belulrol mikozben szinte mar teljesen rafekudtem. Most cseppet sem erdekelt ha ranknyit valaki ami mondjuk nem igazan fordulhat elo mivel akkor jonnek ha hivom oket. De ekkor eszembe jutott valami.
-Ha most tenyleg csak en vagyok neked... Akkor mi is volt az az oltozos incidens Kasuval?-huzodom el tole egy kicsit, gonosz kerdo tekintetem ra emele.

Halkan nyögtem fel, ahogyan szinte már rajtam feküdt. Nagyon lazan, épp csak hozzá érve öleltem àt a derekát. Imádtam ezt a karcsù vonalat, nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el simogatni. Nyelvét a számba csùsztatva kezdett kényeztetni, feltérképezni a szàm. Ùgy éreztem valami, ami ez előbb megtört bennem, most ismét jelen volt. Ahogy elhùzòdott kíváncsian pislogtam rá, majd mikor feltette a kérdését görcsbe rándult a gyomorom. Hááàt...az ùgy volt...
- Öm..hàt akkor még én...tudod nem akartam semmi..komolyat..csak kavarni és... tetszettél, de nem...- Kezdtem dadogva. Òvatos mozdolatokkal màsztam ki alòla és keltem fel. Ismét a ruhákhoz léptem ès néztem àt a zsebeimet. Volt nàlam némi aprò... Ahj...az egy jò dolog, hogy emlékszik, de ezek a kérdések...bajba hoznak.
- Nem vagy éhes? Hozzak valamit? - Szòltam hàtra a vàllam felett.

Ereztem rajta, hogy elvezi a helyzetet. Megis, amikor feltettem a kerdesem, mint valami ostoba kisgyetek bamult ram mint akit eppn most kaptak rahta hogy megette az osszes sutit. Mikor elkezdett magyarazkodni csak jot mosolyogtam rajta. Persze akkor nem zavart hogy ezt tette, hiszen en is jot nevettem rajta. Ha most csinalna akkor valamelyikuket vagy mibdkettejuket kiherelbem. Mikor kicduszott alolam, csak kerdon figyeltem mit csinalmikozben visszafekudtem ugy az agyra hogy nehogy kihuzzam az infuziot. Amint megkerdezte, hogy nem vagyok e ehes, csak legorditettem a szam.
-De. Nagyon! De allitolag most nem ehetek akarmit.-nyammogtam szomoruan, majd finoman megnyomtam az agxammellett levo gombot mitol hamarosan jonnie kellene a nocernek...