Emberek a vámpírok szigetén /JÁTÉK2/

Sziasztok!
A továbbiakban itt folytassátok a játékot ugyanonnan ahol az előző fórumon abbahagytátok.Azért nyitottam új fórumot, hogy ne vesszünk el a között a sok oldal között.

~Jó játékot! ^^

Sebastian:
Nem is tudom a kérdésemre félve vártam a válaszát, de meglepő volt, amit mondott…hogy én különleges? Nem tudom miért, de sosem éreztem magamat annyira különlegesnek, azon kívül, hogy tiszta vérű volnék, de azzal sem sokat értem az elmúlt években. A kérdéseire muszáj volt elmosolyodnom még, hogy nem tetszik…sosem éreztem ilyet azelőtt, senki nem tudta ezeket az érzéseket kiváltani bennem, de még magam is félek bevallani.
- Nem zavar…sőt nagyon is jól esik… - néztem én is a szemeibe, de a kezemet azóta sem vettem le az arcáról, most végigsimítottam rajta, egészen le a válláig.
- Igen én is valami hasonlót éreztem… - hajoltam most egészen közel hozzá, a homlokom majdnem az övéhez ért, de végül megálltam és oldalra pillantottam a festményre. Miért nyugtalanít most ennyire a múlt mégis? Elakartam felejteni és magam mondtam, hogy már mindegy…és mégis, addig nem tudok továbblépni.

Hidari
Elmosolyodom.
-Azt hittem legeloszor hogy tulsagosan kozvetlen vagyok szamodra....Es hogy amugy sem vagyok szimpatikus, csak a verem.kell...-ekkor megerintem a nyakamon azt a ket apro sebet.
-De nagyon boldog voltam mikor megtudtam hogy kellemes tarsasagnak gondolsz...-mosolygok ra majd az egyik kezem elore csuszik a mellkasara. Egesz kozel hajol hozzam, ugy gondolom szeretne valamit....de aztan felre tekint.
-Sebastian...Miert zavar az a kep? -nezek en is arra, es en semmi kivetni valot nem talalok a kepben.

Sebastian:
Halkan felnevettem a szavain, na igen először így is volt ahogyan hitte, de aztán...mégsem. Pont ez kezdett zavarni, hogy mégsem csak a vére kell.
- Kellemesnek...mert nem vagy unalmas...nem locsogsz hülyeségeket és van stílusod...és mert a véred íze mindent felülmúl... - mondtam és a hangom csak elmélyült eközben...elgondolkodtam a mellettünk álló képen, de Hidari kérdése felrázott.
- Emlékeztet valamire...de nem számít... - válaszoltam tűnődve, ám ekkor a kezemet levezettem a válláról a derekára és villogó vörös szemekkel húztam magamhoz, számra egy furcsa mosoly húzódott.
- Az már jobban számít...hogy egyfolytában a véredet kívánom...és amellett lehet, hogy nem csak a véredet... - suttogtam a füleibe, majd belehajoltam a nyakába és onnan végigsimítottam az ajkaimmal egészen fel az arcáig.

Hidari
Ahogy magához húz elmosolyodom, és a mellkasára teszem a kezeim, és végigi a szemeibe nézek.
A következő szavaira elakad a lélegzetem egy pillanatra, főleg a mondat vége miatt.
-Elveheted ami kell...Csak ne állj az utamba aztán, mert elmegyek és meg fogok ölni valakit...-mondom kissé talán túl komoly hangon, miközben a hajába túrok, ahogy bele hajol a nyakamba. Minden mozdulatát élvezem és kívánom...Még a harapását is...

Sebastian:
Felhúztam a szemöldökömet, de elnevettem magamat...
- Csak tessék én nem állok senki útjába...az nem szokásom. - mondtam elkomolyodva a végén, de nem ez sem tartott sokáig...visszahajoltam a nyakához, majd kivillantak éles fogaim, de nem haraptam csak felkarcoltam egy kicsit a bőrét. Akárhányszor hozzáértem most folyton bevillant valami régi kép...nem bírom...gyűlölöm azokat az emlékeket. Egyszerre hirtelen elengedtem a lányt, majd dühösen vertem bele a falba, hogy az be is repedt rendesen.
- Bocsánat. Most azt hiszem megyek... - mondtam kissé ridegen majd kaptam a fejemhez. Nagy levegőt vettem majd elfordultam és megszédülve kezdtem ellépkedni erről a helyről. Mi a fene van velem? Pont Hidari előtt kell kivernem a biztosítékot.

Hidari
Épp átadtam volna magam annak a mámornak, amit a harapása nyújt, még a szemeimet is lehunytam, de egy hatalmas csattanásra összerezzenek, és kinyitom a szemeim. Látom a mélyedést és a sok repedést a falon, és hogy Sebastian támolyogva elsiet.
-Sebastian! -szólok utána, de nem indulok meg. Lehet jobb lenne most magára hagynom. Megrázom a fejem, és megfogom a csuklóját.
-Sebastian, mi a probléma? Talán tudnék segíteni...-nézek rá kissé riadt tekintettel.

Sebastian:
Megszólított, mire megálltam. Nem tudtam mit tegyek, de máris elegem volt magamból...nem csodálnám, ha Hidari is így érezne. Olyan vagyok mint egy bedepizett szerencsétlen. Az érintése, amint megfogta a csuklómat arra késztet, hogy folytassam amit az előbb abbahagytam. Lassan visszafordultam hozzá, tekintetem sokatmondó volt...keveredtek bennem az érzelmek akárcsak valami hurrikán. Most én is csatlakozom a drámapárhoz és drámatrió leszünk. Erre megforgattam a szemeimet, na azt már nem arckifejezéssel.
- Nem tudom...kezdek becsavarodni úgy tűnik...tudod 600 év emléke elég nagy teherrel hárul a gazdájára...néha vannak napok amikor feltörnek bennem..és nem mindegyik szép és jó. Vannak dolgok amiket sosem fogok elfelejteni olyan erősen beleégett a tudatomba... - mondtam a szemeibe nézve és a kezem amit fogott annál fogva húztam magamhoz közel és öleltem át.
- Sajnálom az előbbit...nem mindig tudom magamat visszafogni. - villantak meg sejtelmesen a félhomályban szemeim.

Hidari
A tekintete eléggé megrémíszt...Nem tudom mi történhet, mi lesz ha egy tisztavérű elveszti a fejét...Nekem annyi... Meghűl bennem a vér egy pillanatra, attól a rengeteg érzelemtől, amit Sebastian tekintetében látok.
Mennyire igaza van! 600 év...Még közel sem éltem annyit, szinte még gyerek vagyok hozzá képest...
-Megértem...-suttogom halkan. Lassan odahúz magához, és átölel, amitől elönt a boldogság. Hozzá bújok, és nem akarom elengedni.
-Ne kérj bocsánatot...-veszek el egy pillanatra a szemeiben. Elmosolyodom. -Egy nemes elméjének a tűrőképessége sem lehet végtelen... Volt egy ismerősöm... Az ezredik születésnapján tört rajta ki az őrület, és öngyilkos lett... Előtte sem volt már teljesen épelméjű, szegény túl sok mindent élt át, hallucinálni kezdett, és magával társalgott.... Előfordul az ilyen...A vámpírok legnagyobb ellensége az őrület, és a halott vér...-hajtom a mellkasára a fejem, miközben sóhajtok egy nagyot.

Sebastian:
Tudtam, hogy ezzel a viselkedésemmel megrémisztettem egy kicsit..néha rám jön...kiszámíthatatlan elég egy ilyen deja vu érzés és máris kezdődik. Igaza van 600 év alatt fogy a tűrőképesség.
- Ejnye 1000 év...az már valami...én lehet a 700-nál teszem meg ezt. - nevettem fel, de persze csak vicceltem..nem lennék öngyilkos soha. Egy tiszta vérűnek az tisztátalan és szánalmas volna, persze valahol mélyen érthető is.
- Sosem lehet kiszámítani mit hoz a jövő...lehet, hogy jobb lesz, de az is lehet, hogy rosszabb...én azért még nem tartok az őrületnél. - mosolyodtam el, miközben a mellkasomra hajtotta a fejét és felsóhajt. Láttam, hogy a nyakán van egy kisebb karcolás amit a fogammal ejtettem az imént és abból folyt ki egy csepp vér...lehúztam az ujjammal, majd az ajkaimra kentem és máris elfogott az az érzés ami tegnap...hátradöntöttem enyhén a fejemet és átadtam magamat a vére zamatos és aromás ízvilágának.

Hidari
Felemelem a fejem, és ránézek. Elmosolyodva sóhajtok, és hosszú, ébenfekete hajam, elhúzom a nyakamból.
-Csak a tiéd a vérem...-ejtem ki halkan a szavakat, miközben kezem a tarkójára vándorol, és lehúzom a fejét a nyakamhoz. Tudom, hogy ezzel az életem kockáztatom, mert így is vérszegény vagyok már... Ha végez, nagy valószínűséggel eszméletem vesztem, és ha felébredek, képes lennék bárkit letámadni aki szembe jön velem....
-Ha felébredek óvd meg a többieket...-teszek még hozzá ennyit, és nem is kívánok többet mondani...Csak érezni akarom az ajkait a nyakamon...Ez minden amire jelen pillanatban vágyom.

Daven:
Hatalmas csattanádra ébredtem, mibe enyhén beleremegett a kastély. Mintha valaki belevert volna a falba. Kómás kissé homályos tekintettel néztem körbe a szobámba. Valami olyan más volt. A nyakamhoz kaptam ahol megéreztem a két aprócska heget. Emlkékképek kezdtek bevillanni, mitől megrémültem. Te jó ég, mit tettem? Riadtan pillantottam le az ágyra. Ott feküdt mellettem, még mindig a karjaim közt heverve, szorosan magamhoz ölelve. A szivem kihagyott egy ütemet, levegő benneakadt a tüdömbe. Nem követhettem el megint azt a hibát. Azt nem birnám ki főleg vele nem...
Ám mikor megláttam, finoman emelgetni, majd ereszkedni a melkasát, hatalmas kő esett le a szívemről. Finoman simitottam végig karján, majd arcàn. Még mindig akartam ôt...

Sebastian:
Nem kellene...nem akarom, hogy baja legyen...nem fogom még egyszer ilyen rövid idő alatt megharapni és a vérét venni. Lehúzta a fejemet a nyakához, még a hideg is kirázott, ahogyan megéreztem a vérének illatát, szinte megszédített.
- Nem lesz rá szükség... - mondtam komolyan és csak egy csókot nyomtam a nyakára...de nem fogom megharapni, nem kockáztatok. Mást már rég kiszipolyoztam volna, de őt nem...nem érdekel...bármennyire is vágyom a vérére..
- Inkább pihenned kellene...ezt pedig elhalasztjuk... - húztam el a fejemet tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, tekintetem komoly volt, de az aggodalom most az egyszer meglátszott rajtam, pedig utálom, ha gyengének gondolnak.

Hidari
Összeszorítom a szemeimet, de fájdalom helyett, gyengéd érintést kapok. Belenéz a szemeimben, én pedig meglátom benne az aggodalmat...Idáig soha, senki nem aggódott értem... Rögtön átölelem a nyakát, és szorosan a testéhez simulok. Belefúrom az arcomat a vállába és beszívom a bőre illatát.
Figyel rám...Aggódik értem... Ez olyan jól esik.
-Köszönöm hogy figyelsz rám...-suttogom halkan a fülébe.

Éreztem a mocorgást, de nem nyitottam ki rá a szemem. Nem lehet ilyen korán reggel, nem akarom. A hátamra fordultam, éreztem a takaró valahol a derekam felé járhatott. Nagyot sóhajtottam, majd álmosan pillogni kezdtem, a homályos kép hamar kitisztult, az arcát láttam. Engem nézett. Az agyamon hirtelen végig futott az este, minden mozdulat érintés, a lassú kényeztető ütem. Elmosolyodtam. Fel akartam ülni, de hirtelen fájdalom hasított végig az egész testemen. Nyögve keltem fel és néztem rá. Sírni tudtam volna a sajgó fájdalomtól, amit éreztem, de nem akartam, hogy tudja. Fáradtan mosolyogtam rá, kezemmel lágyan megsimogattam álla vonalát.

Mikor láttam, hogy ébredezni kezd, elmosolyodtam. Itt feküdt mellettem, és nem tettem benne kárt. Ez leirhatatlan öröm volt számomra. Mikor felnyögött, összefutott a szemöldököm. Nem tetszett ez nekem...
-Minden rendben?-tettem rá a kezére tenyerem, majd nyomtam bele egy aprócsókot.

Sebastian:
Tessék máris elárultam hogy fontos az élete nekem és, hogy nem akarom, hogy a kajám legyen.Mikor megköszöni és hozzám bújik egy mosoly húzódik a számra, miközben én átkarolom és a hátát kezdem simogatni.
- Ez csak természetes én nem vagyok egy durva vadállat....és különben is.... - elharaptam a szó végét, nem folytattam tovább, talán már úgyis sejti, hogy egyáltalán nem közömbös a számomra, hiszen rideg viselkedésemet vele szemben már rég eldobtam.

Hidari
-Különben is...? -nézek fel rá, mélyen a szemeibe. -Nem szeretem a félbehagyott mondatokat....-húzódik féloldalas mosoly az arcomra. Annyira jól esett, hogy jelent neki valamit az életem és ezért nem is akar neki végetvetni....

Sebastian:
- Én sem... - mosolyogtam rá pimaszul...persze rögtön rajtakapott, hogy nem mondtam végig a mondatot.
- Különben is fontos vagy...nahh így már jobb? - kérdeztem vissza, aztán picit elhúztam a számat.
- Egyébiránt meg...keveset tudok rólad... - néztem rá kíváncsian, aztán körbenéztem a hallban, ahol álltunk, talán nem itt kellene beszélgetni...mondjuk már úgy is itt hagytam a nyomomat a falon.

Mikor rákérdezett megijedtem. Elmosolyodtam és magamhoz hùzva az én is meg csòkoltam az ő kezét. - Persze...csak nehéz az èbredés... - mosolyogtam rá szelìden

Hidari
-Sokkal...-olelem meg megint. Felemelem a fejem es ranezek.
-Nincs titkolni valom elotted, minden kerdesedre sziveszen valaszolok. -megfogom a kezet es lehuzom a hallba a kanapera.
-Tehat mi az elso kerdesed?

Sebastian:
Megfogott majd lehúzott a hallban levő egyik kanapéra és máris várta, hogy kérdezzek valamit, de ebben nem voltam a legjobb.
- Nos, inkább mesélj arról amit fontosnak tartasz, hogy tudjak...nem akarok olyasmibe belekérdezni amivel esetleg rossz emlékeket idéznék benned. - válaszolta diplomatikusan, hiszen tényleg így volt...nem akartam rossz kérdést feltenni.

Hidari.
-Oke...Kezdjuk az elejerol....Hol volt hol nem volt, voltam egyszer en, de meg emberkent... enekes voltam egy kis, angol barban. Haza fele tartottam eppen, zajokat kezdtem hallani magam mogul. Mar rohantam is...Nagyon feltem...Bazarkoztam de ő megis megtalalt...Akkor ejjel valtoztattak at...Mikor felebredtem meg mindig ejszaka volt...Legalabbis en hittem azt hogy meg mindig, prdig csak megint ejszaka volt...At aludtam a reggelt...50 evem vadaszattal toltottem, de unatkozni kezdtem...Es azota itt vagyok...Ennyi lenne a tortenetem. -nezek ra Sebastianra, es probalom leolvasni a velemenyet, ami persze most sem sikerult...

Mikor elmosolyodot magamhoz hiztam és megcsókoltam.
-Ha akarod szívesen segitek benne.-suttogtam két csok között. Magamhoz öleltem, de kissé eltávolodtam.
-Nem szeretném, hogy bármi bajod essen. Nem akarlak elvesziteni.-mosolyogtam miközben kisimitottam egy kosza tincset a hajáből.

Sebastian:
Figyelmesen hallgattam a történetet amit előadott, a végére kicsit összeráncoltam a homlokomat, de elsőre nem szóltam semmit. Lehajtottam a fejemet majd elgondolkoztam a dolgon...az átváltoztatottak sorsa sosem a legjobb vagy a legszebb, általában ők kevésbé bírják visszafogni magukat a vérrel kapcsolatban. Sajnáltam Hidari-t, én megvédtem volna, ha előbb ismerem meg...
- Értem nem lehetett kellemes az átváltozásod sem, de...a múlt elmúlt...a lényeg, hogy most már itt vagy...és nem vagy egyedül többé. - mosolyodtam el és a kezemet az arcára tettem, mélyvörös szemeimmel az ő szemeibe néztem és most valahogy furcsán nagyon nyugodt voltam.