-LEZÁRT JÁTÉK-

Hallottam a a vìz csobogò hagját kiszűrődni a fürdőből. A hátamra feküdtem, fejem mögé kulcsoltam a kezeim, ùgy bámultam a plafont. Mikor elállt a vìz és kinyìlt az ajtò rászegeztem a tekintetem. Vìzcseppekkel borìtott izmos, kidolgozott testén legeltette.a szemem. Az izmai domborulatait vágyat keltettek bennen, de tudtam nem szabad, ìgy hát akadozò hanggal felsòhajtottam és felültem. A segìtségem kérte én pedig rögtön ugrottam. Miközben elmentem mellette megvető, gyülölköző pillantásokat vetettem a dereka köré tekert törülközőre, melynek ott se kellett volna lennie. Beletörődve hùztam el a szám és vettem.elő a ruháit.

-Köszönöm.-mosolyogtam rá kedvesen. Észrevettem, hogy a törülközőmet nézte, mi megnevettetett, majd mikor elvettem tőle a ruháimat, közelebb léptem hozzá.
-Telhetetlen vagy?-simítottam végig kaján mosollyal az arcán, miközben finoman hozzányomódtam, de nem akartam összevizezni a ruháját, így el is távolodtam, majd bevonultam a fürdőbe magamra ölteni a ruháimat.

Mikor hozzám lépett végig simìtottam a gerince vonalán. Èlvezet volt hozzá érni a hideg, vizes bőréhez.
- Ugyan kérlek! - fordítottam el a fejem nevetve, persze csak bohòckodtam. Mikor bement visszamentem az ágyához és leültem a végébe. Kezeimet a térdem közé zárva bámultam magam elé, ő járt az eszemben. Mosoly hùzòdott az arcomra, s halksn nevetve megráztam a a fejem.

Mikor kijöttem a fürdőből, félve nyitottam ki a szemem. De ami elém tárult, az varázslatos élmény volt.
- Most már nem tudsz elbújni előlem.-álltam meg előtte, enyhe terpeszbe, zsebre dugott kézzel. Szürke szemeim boldogan csillogtak, hogy ismét láttam őt. Ugyan még nem olyan tisztán, mint azelőtt, de csak remélem, hogy ez még javulni fog.

Mikor elém állt csak felnéztem rá, de mikor megejtette vicces kis megszòlalását boldogan ugrottam fel. - Jobban vagy? - kérdezten boldogan. A nyakába ugrottam örömömben és szájon csòkoltam. Szinte azonnal el is léptem tőle. Vörös szemekkel, dühösen csaptam meg.
- Neked megzápult az agyad 400 éb alatt?! Te igen hülye! - kiabáltam rá - Te...vakond a napon.. - fordultam el morogva.

Mikor megcsókolt nem tartott sokáig. Azon ütése viszont fájt. Nagyon...
-Jobban vagyok. Nem pedig teljesen jól.-vicsorogtam fájdalmasan, miközben tenyeremet az ütés helyére tettem. Nagyjából olyan érzés lehetett, mintha egy ember leég és valaki teliben odavág egy vízes törülközővel. Most már tudom, milyen érzés lehet...
Megrökönyödött arccal ültem le az ágyra, néha fájdalmasan sziszegve egyet. Megértettem a haragkát, de ez akkor is meggondolatlan cselekedet volt tőle...

Az arcát látva eléggé fájt neki. Nem akartam ennyire megütni, de igazábòl valahol meg is érdemelte. Az ágyra ült én pedig elé álltam, csípőre tett kézzel néztem őt, a legszigorùbb tekintettel, amit csak produkálni tudtam. - Mégis mi járt a fejedben?! Fejből tudod, hogy a szobádban hányat és merre kell lépni, de az nem jutott eszedbe, hogy nappal ne menj ki?! Mit gondoltál mi lesz?...Mi lesz velem, ha bajod esik?! Belepusztultam volna! - emeltem fel a hangom, nem akartam üvölteni vele, de ezùttal nagyon felelőtlenül viselkedett.

Hidari.
-Igen! Gyere! -mosolygok ra es elkezdem huzni magam utan.
-Szolok ha rosszul vagyok! Igerem...-mosolygok ra edesen.
-Sebastian most neked kell felfedezned valamit! Valami ajtot vagy ilyesmit....

Nagyot sóhajtottam mikor leált velem veszekedni. Úgy éreztem mintha már több száz éve lenne mellettem és most minden hibámat egyszerre zúdítaná a fejemre. Reménytelenül nevetve ráztam meg a fejem. Felálltam, majd egy pillanat alatt elkomorult a tekintetem, úgy néztem rá.
-Te mit gondoltál, mikor a távozásoddal fenyegettél?-vicsorogtam el magam. HA ő úgy gondolja, hogy joga van felemelni ráma hangját, akkor ezt megengedhetem magamnak. Különben is. Itt szinte mindent megengedhetnék magamnak.
-Ha nem gondolkodtam volna, már fenn feküdnék ropogósra sülve.-fujtattam egyett, kissé dühösen. Kifejezetten nemtetszett a hangnem amivel velem beszélt...

Az arcára kiült minden gondolata. Nem tetszett neki, hogy szidom, tudtam nem fogja szò nélkül hagyni, ahhoz fùl önérzetes. Mikor felhozta az èn vétkem elfordìtottam a fejem, karba tett kézzel hallgattam. Nem értettem egyet vele, de nem akartam még nagyobb vitát szìtani, a mùltkor sem volt jò vége. Fájt neki minden érintés, szòval a mùltkor bevállt mòdszer, most nem játszott. Jobb volt nem vedzekedni...
- Nem tudom...nem tudom mit gondoltam... - motyogtam kelletlenül - Nem tudom azt se mit érezhettél, hisz sose mondtad mit gondolsz vagy érzel irántam, de... ahj! - engedtem le a karom és forgattam meg a szemem fáradtan - Figyelj...ne haragudj...nem akartalak bántani...csak nagyon megijedtem, mikor arra gondoltam elveszìthetlek! A mùltkor neked fájt, most nekem...kvittek vagyunk, oké? - nyùjtottam felé a karom ölelésre várva, reméltem ő is hajlik a békülésre.

Karba fontama kezem, ugy hallgattam minden mondatát. Igen, sose vallom be neki, hogy mit érzek, mert senkinek sem szoktam és nem is tettem sose. Mikor ölelésre emelte karjait, egy ideig csak riegen néztem rá. MAjd nagyot sóhajtottam, és megragadva egyik karját, magamhoz húztam.
-Eszméletlenül lüke vagy.-mosolyogtam, miközben egyik karommar szorosan magamhoz fogtam a másikkal meg kisimitottam egy kóbor tincset az arcából Lassan közeledtem arcához, végül mikor ajkunk összeért magammal huzva dőltem el az ágyamon.

Sebastian:
Maga után húz én pedig elindulok, aztán a megjegyzésére halványan elmosolyodom.
- Rendben, megegyeztünk. – mondtam komoly hangon, majd a következőre csak lepillantok rá, de nem szólok semmit, a lépcső felé mentem, valahogy a földszinten több mindent reméltem, mint itt a szobáknál, különben sem akartam benyitni véletlenül sem a másik kettőhöz, akik nyilván nagyon jól elvannak, mert azóta sem bukkantak fel.

Hidari
-Jó hogy rám szóltál, most jut eszembe, hogy nem szeretnék benyitni a drámázókhoz...-nevetek fel halkan. A karjának döntöm a fejem, és mosolygok magamban. Kicsit megszégülök de nem is mutatom... Annyira jó Sebastiannal lenni... Furcsa ez az érzés, de jó vele lenni...

Magához vont és csókot nyomott az ajkaimra. Hirtelen csak annyit éreztem, elvesztem az egyensúlyom és mire észbe kaptam, már az ágyon feküdt, én pedig rajta. Kuncogva álltam négykézlábra, féltem rá nehézkedni. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki, azaz egy ütés épp elég volt.
- Újabb közös vonás! - dugtam ki a nyelvem kacsintva. Óvatos csókot nyomtam a nyakára, majd lemásztam róla. Mellé feküdtem és megfogtam az ágyon felejtett kezét.

A kis emlitésére elfintorodtam.
-Ha igy gondolja, hölgyem.- forditom oldalra a fejem, mikor lemászott rolam. Valojában nem tudtam mit mondhatnék. Csak jó volt elmélyülni a tekintetébe.
-Még mindig vissza akarsz menni?-kérdeztem meg aztán kissé foltott hangon. Igazából valahol féltem a válaszától...

Sebastian:
- Na látod... - mosolyodtam el most az egyszer kissé pimaszul, de hamar el is tűnt, mivel ez nem illet nagyon hozzám. A karomnak döntötte a fejét én pedig lassan lépkedtem a lépcsőn. Leérve körbenéztem, majd az egyik irányba fordultam. Egy nagyobb hallban voltunk, régi festményekkel díszítve. Körbenéztem, majd az egyik festmény előtt megálltam....régi emlékek rohantak meg hirtelen...régen egy hasonló festmény előtt...összeszűkült a tekintetem, miközben egyre hidegebb és ridegebb fény csillant meg benne.

Hidari
Megállunk egy festmény előtt mire felnézek, és elmosolyodom. Nagyon szép. Felnézek Sebastian-ra, és látom, hogy valami nagyon-nagyon ellenséges fény csillog a szemében. Ez megijeszt. Kicsit elhúzódom, és kérdőn nézek fel rá.
-Valami...baj van? -kérdezem szinte suttogva. Eléggé megrémíszt ez a tekintet.

- Még mindig... - válaszoltam, holott tudtam, nem ezt szerette volna hallani, de ez volt a tény. - De arra gondoltam jöhetnék velem, csak megnézni mennénk... mintha nyaralnánk... Mit gondolsz? Addig se bírnád ki, azt a világot?

Mikor kimondta, amitől féltem, összeszűkült a tekintetem. Kezem ökölbe szorult, és egy pillanatra behunytam a szemem. Azonban mikor felvetette az ötletét, elmosolyodtam és enyhült a szorítádom.
-Az a világ nem birna ki engem.-Mosolyodtam el haloványan, majd könyökömre támaszkofva valamelyest felé mafadodtam.
-Ha valaki egy ujjal is hozzád érne... Abban a pillanatban törném ki a nyakát. És akkor még finoman is fogalmaztam...- suttogtam fojtott hangon végig az arcát pásztázva.

Ettől a kijelentésétől eléggé meglepődtem. Ez meg hogy jutott eszébe? Nagy szemekkel pislogtam rá, majd elmosolyodtam.
- Azért én is meg tudnám oldani... ha elég hangos az ember, a legtöbb azonnal meghunyászkodik...Amúgy meg ez honnan jött? Mégis ki nyúlna hozzám?

Mikor meglepődött, elmodolyodtam.
-Nem is tudom... Egy gyönyörű vonzó hölgyhöz ki ne akarna hozzá érni?-simitottam végig az arcán.
Meg aztán nem akarom hogy összefussunk valami régi ismerőssel. Tettem hozzá már magamban, mivel a multját már nem akartam felhánytirgatnu.

Mikor végig simított az arcomon, lesütöttem a szemem. Volt még egy ötletem. -És... - kezdtem bele - Mi lenne, ha megígérném, hogy visszajövök? - néztem fel a szemébe céltudatosan

Mikör elmondta a másik ötletét, elkomorult az arcom.
-Nem jönnél.- sütöttem le a tekintetem, majd feküdtem vissza az àgyamra, karom a tarkom alá téve.
-Tulsagosan szereted azt az életet. Ha ismét belecseppennél, akkor màr nem akarnál kiszakadni belőle.- suttogtam a baldachin tetejét nézve üres tekintettel.

Mikor elmondta a véleményét szomorúan néztem fel rá. Lassan megsimogattam a karját. - És az nem fordulhat elő... hogy téged jobban szeretlek annál a világnál? Hogy mikor elmennék másra se tudnék gondolni csak rád? Hogy azonnal visszajönnék?

Mikor megsimogatta a karom elősször legszivesebben csak rlrantottam volna...de vegul hagytam neki.
-Ezt csak te tudhatod.- sohajtottam, s probaltam a leheto legkevesrbb erzelmet kimutatni a hangomban.
-Akkor meg mi értelme elmenni?-forditottam az utolso mondatnal olfalra a fejem, ugy nezve le rá.